Te is biztosan tapasztaltad már, hogy ha segítséget ajánlasz fel, tanácsot adsz, akkor az nagyon nehezen éri el a célját.
Miért?
Nos erre a kérdésre kapunk választ az alábbi levélben:
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Segíthetek neked?
Egyik ügyfelem mesélte, hogy van egy munkatársa, akinek úgy tűnt, komoly magánéleti gondjai vannak. Egy alkalommal félrevonta őt, és megkérte, mondja el, mi bántja, mert szeretne segíteni. A beszélgetés során kiderült, hogy a helyzet olyasmi, amiről az ügyfelemnek már személyes tapasztalata volt. El is mondta a kollégának a megoldást, de az csak hümmögött, és a fejét csóválta. Akkor mondott neki más megoldást, de a kolléga arra is csak a fejét csóválta. Végül egy órányi beszélgetés és rengeteg bátorítás, ötlet után a kolléga azzal zárta le a beszélgetést: „Tudtam, hogy nem fogsz tudni segíteni.”
Sajnos számtalan ehhez hasonló történetet hallok. A rokonról, aki segít elintézni, hogy a gyereket felvegyék egy iskolába. A gyerek persze aztán egy másik helyre megy, és amikor egyszer csak el kezd rosszabb jegyeket hozni, akkor a rokon lesz a bűnbak, mert „összezavarta a gyereket”. A lányról, aki tanácsokkal látja el barátnőjét annak zűrös szerelmi élete miatt, és csak azt látja, hogy a másik élete ettől csak zűrösebb lesz. A testvérről, aki sorra szerzi a munkahelyeket az öccsének, mindhiába.
Nehéz nem segíteni.
Ha valaki bajban van, nehéz tétlenül nézni.
Tudom, hogy te, aki ezt a levelet olvasod egy rendes ember vagy. Az igazat megvallva nagy szüksége van a világnak rád, és a hozzáállásodra. De fontos tudnod, hogy a segítő szándékodat hogyan tudod a legjobban érvényre juttatni.
Három okból szoktunk segíteni.
Az első a józan paraszti logika. Hiszen ha valaki panaszkodik, akkor nyilván valami baja van, amit meg kell oldani. Ez a férfiak leggyakoribb megközelítése.
A második az önzetlenül segítség. A szívünk is belesajdul, amikor azt halljuk, hogy a másik állandóan lekési, folyton kiabálnak vele, mindig elhagyja, szüntelenül megbántják, minduntalan elrontják. Ez a megközelítés elsősorban a nőké.
A harmadik ok szintén sok esetben játszik szerepet: ez az önzésből való segítés. Azért, mert amikor meghalljuk, hogy a másik panaszkodik, akkor legszívesebben kikapcsolnánk, mint egy rádiót és átcsavarnánk egy vidámabb csatornára. Úgy érezzük, drága az időnk és nem érünk rá a panaszkodást hallgatni. És nem igazunk van valahol? Az életnek annyi szépsége van, mi arról szeretnénk beszélgetni, nem arról, hogy a kolléganők a munkahelyen milyen pletykákkal tesznek keresztbe egymásnak, nem arról, hogy ki fúr kicsodát, nem arról, hogy ki felejtette el mára, amit tegnap megígért, nem arról, hogy hány ezer forint hiányzik még a valamicsodához.
Így hát jön az ellenállhatatlan impulzus, hogy eltekerjük a rádiót egy másik frekvenciára, és engedünk neki.
Bármelyik is az ok, az eredmény ugyanaz: az első adandó alkalommal elkezdjük mondani a tanácsunkat, elkezdünk segíteni, elkezdünk megoldást adni:
„Csináld ezt!”
„Inkább azt kellene tenned, hogy!”
„Próbáld ki azt!”
De mit érez eközben a másik, akit a baj ért?
Hogy ezt megtudd, először is képzeld el, hogy fáj a fogad, ezért fogorvoshoz mész. Hogyan segít rajtad a fogorvos? „Dőlj hátra, nyisd ki a szád, betömöm a lyukas fogadat.”
Ez teljesen normális, hiszen ezért mentél el hozzá.
Ám mi történne, ha még nem tartanál ott, hogy bejelentkezz a fogorvoshoz? Képzeld el, hogy miközben az egyik barátodnak panaszkodnál egy tea mellett, hogy fáj a lyukas fogad, akkor az illető azt mondaná: „Dőlj hátra, nyisd ki a szád, betömöm a lyukas fogadat.” Majd azzal a lendülettel elővenne egy fúrógépet és elkezdené a beavatkozást?
Ugye milyen bizarr lenne, ha egyszer csak váratlanul ez történne velünk egy baráti kapcsolatban?
A szavakkal segítés is PONTOSAN ugyanilyen bizarr!
A panaszkodás NEM jelent segítségkérést!
Ha valaki rossz hangulatban van, az NEM jelent segítségkérést!
Ezért a szavakkal való segítésben vissza kell fognunk saját magunkat. Igen, lehet, hogy logikusnak tűnik a segítés, de számtalan alkalommal írtam már arról, hogy a józan paraszti ész félrevisz minket, így most is van ettől sokkal jobb megoldás. Igen, lehet, hogy belesajdul a szívünk, ha végig kell hallgatni a másikat, de ez csak azt jelenti, hogy átérezzük a helyzetét, ami egy jó dolog. Igen, lehet, hogy lenne sürgősebb dolgunk is, minthogy végighallgassuk valakinek a pocsék napját, de pont nekünk mondja, tehát fontosnak tart minket, ami egy jó dolog.
Mivel szavakkal segíteni túl könnyű, ezért vissza kell fognunk magunkat. Amíg nem kértek tőlünk segítséget, addig ne segítsük, ne adjunk tanácsot, ne mutassunk utat.
A segítésnek ugyanis van egy szörnyű üzenete a másik számára. Először is, az hogy nem figyelünk rá. Ha odafigyelnénk a másikra, akkor hagynánk, hogy ő beszéljen. Ehelyett mi beszélünk, ehelyett mi már a megoldást mondjuk. A megoldás sorolása nem odafigyelés.
A második, hogy a kéretlen tanács az üzeni a másiknak: „Én úgy látom, hogy egyedül képtelen vagy boldogulni.”
Ez a legutolsó dolog, amit egy problémával küzdő ember hallani akar, hogy ő béna. Ez egy egyenlőtlen kapcsolatot teremt a két ember között, ami nemcsak megviseli a viszonyt, hanem egyenesen kínozza a bajban lévő felet. Ugyanis a másik nem hülye. Nyilván megtenné amit mi tanácsolunk neki – leszokna a dohányzásról, szakítana a barátjával, beolvasna a főnökének –, megtenné ő magától is, ha tudná. De nem tudja. Pont ezért került bajba. Mert nem tudja megtenni.
És ennek minden esetben van valamilyen oka. Teljesen mindegy, hogy az egy lelki gát, anyagi függés, vagy akármi: a tanács, amit a másik nem tud megfogadni az egy kínzás, hiszen ő ettől szégyenbe kerül. Azt érzi, hogy még egy egyszerű tanácsot sem képes megfogadni. Csak még jobban sulykolódik bele, hogy nem képes megoldani a problémáját. Még jobban rombolódik az önbizalma, még nagyobb pácba kerül.
A harmadik pedig az, hogy a kéretlen tanács sokszor nem őszinte. Az őszinteség az lenne, ha például valami ilyesmit mondanánk neki: „Nézd, én nem bírlak végighallgatni. Igaz, nem kértél tőlem segítséget, de nem bírom visszafogni magam, és inkább elmondom a megoldást, mert képtelen vagyok nézni, ahogy vergődsz.”
A másik ilyenkor a lelke mélyén pontosan érzi, hogy a mi tanácsunk valójában azt jelenti: „Hagyd abba a panaszkodást, nem bírom hallgatni.”
Még ennél is rosszabb, amikor a tanácsunk tényleg őszinte, de a másik számára mégis ez jön le belőle – így aztán az egészből gyakran érthetetlen konfliktus kerekedik.
A helyzet az, hogy tudunk mi ettől jobbat is.
Ez pedig a következő:
Amíg nem kérnek tőlünk segítséget addig csak egyetlen dolgunk van: az empátia.
Az empátia a legnagyobb segítség.
Az emberi elme a legfantasztikusabb problémamegoldó szerkezet. Ezt minden alkalommal tapasztalom, ugyanis én személy szerint még egyetlen emberrel sem találkoztam, aki ne tudta volna megoldani a saját problémáit.
Ugyanakkor ha egyedül érezzük magunkat, akkor az óriási csapás az önbizalmunkra. Ha igazságtalanság történik velünk, akkor megrendül a világnézetünk. Ilyenkor elveszítjük a csodálatos képességünket a problémamegoldásra, ilyenkor erőre, támogatásra van szükségünk, nem megoldási javaslatokra.
Az empátia azért a legnagyobb segítség, mert aki empatikus velem, arról érzem, hogy az én oldalamon áll. Érzem, hogy nem vagyok egyedül. Az empátia gyógyító erővel bír minden lelki sérülésre, minden kellemetlen élményre, minden bajra, minden konfliktusra. Csak akkor érzem, hogy számíthatok másra, hogy támogatnak, ha bízhatom abban, hogy nem vagyok egyedül. És ezt a bizonyosságot egyedül az empátia tudja megteremteni.
Az empátia döntően egy kommunikációs forma, amit sokan nem tanulnak meg gyerekkorukban. Ezért találkozunk nagyon ritkán olyasvalakivel, akiről tényleg érezzük, hogy megért minket, tényleg a mi oldalunkon áll. Ugyanakkor mivel egy kommunikációs forma, ezért az empátia tanulható, fejleszthető.
Különösen, mivel nem egy bonyolult dologról van szó, mindössze két lépésről.
Az első lépés a figyelem.
Jelezd a másiknak verbálisan és nonverbálisan is, hogy odafigyelsz rá! Fordulj lehetőség szerint teljes testtel a másik felé – ez nyilván nem megoldható mondjuk autóban. Vegyél fel nyitott testtartást, tehát például ne fond karba a kezedet a mellkasod előtt.
Használj a figyelmedet kifejező szavakat! A legőszintébb, ha azt mondod: „Igen, figyelek.”
Ne mondd, hogy figyelsz, ha valójában nem figyelsz, mert fejben máshol vagy! A másik hallani fogja a hangodon, hogy nem mondasz igazat, és ebből csak konfliktus lesz. Ha nem tudsz figyelni, akkor legyél őszinte, és mondd ki, hogy „Most nem tudok rád figyelni, adj egy kis időt, míg ezt befejezem.”
A második lépés a másik érzelmeinek megnevezése.
Érezd át a másik fél helyzetét, és mondd ki, milyen érzés lehet ez neki! Nem kell megoldanod a problémáját. Nem kell tanácsot adnod neki. Nem kell sajnálnod. Csak arról beszélj, hogy elfogadod őt és az érzéseit!
Ha ritkán beszélsz az érzéseidről, akkor másokét is kevésbé hatékonyan tudod felismerni – ez elsősorban a férfiakra vonatkozik. Ezért ezt érdemes gyakorolni. Érdemes elsajátítani a megfelelő szófordulatokat. Érdemes megfigyelni, hogy az empatikus emberek hogyan fejezik ki magukat.
Ezért bármennyire is úgy érezzük, hogy szívesen tennénk, legközelebb NE segítsünk. Csak ha kérik. Legyünk ehelyett „csupán” empatikusak, és figyeljük meg, hogy mennyivel többet érünk el vele! Nem csak számtalan veszekedést kerülhetünk el, de egy melegebb légkört tudunk teremteni vele magunk körül, boldogabbá teszünk másokat, és ezzel együtt magunk is boldogabbá válunk.
forrás: http://szemleletfejlesztes.hu
