Miért hiszünk a hazugságoknak?

Miért dőlünk be hazugságnak, félinformációknak, csúsztatásnak? A válasz egyszerű, de nehezen megemészthető. Ezért egy olyan példával vezetem be, ami pár ezer kilométerre esik a mindennapjainktól, így sokkal könnyebb a jelenséget megérteni.

Az Egyesült Államok nyugdíjrendszere kissé másképpen fest, mint amit itthon ismerünk. Ott kizárólag magánnyugdíj létezik, ezért az emberek egész életükön keresztül különböző befektetési alapokba helyezik a megtakarításaikat, hogy legyen nyugdíjuk. Ezekből kétféle van: azok az alapok, melyeknél a befektetések portfolióját komoly szakembergárda állítja össze, valamint azok az alapok, melyek egyszerűen csak a tőzsdei indexekbe fektetnek, anélkül, hogy egyetlen szakembert is alkalmaznának.

David F. Swensen, az ismert befektetési szakértő és bestsellerszerző azt állítja, hogy bizonyítékok elsöprő erejű sora támasztja alá, hogy a tőzsdei indexeket követő befektetési alapok sokkal jobban teljesítenek, mint a szakembergárdák által kezelt alapok. Ugyanakkor az embereknek csak elenyésző része választja az index alapokat, döntő többségük a menedzselt alapokban bízik. Pedig a számok sokkolóak.

Pénzügyi kutatók egy csoportja megvizsgálta 203 befektetési alap eredményét 1979 és 1998 között. A 203-ból 195 alulmúlta a legegyszerűbb 500-as tőzsdeindexbe fektető alapot. Méghozzá nem is kevéssel: éves szinten a deficit átlagosan 5,1% volt. Csupáncsak 8 volt képes arra, hogy jobb hozamokat érjen el, ugyanakkor ez is csak technikailag igaz, mivel ezt a profitot jelentős mértékben csökkentette a menedzserek és a szakemberek költsége.

Magyarul: a pénzügyi világ legokosabb és legjobban fizetett szakemberei képtelenek meghaladni egy egyszerű, sarokba állított computer teljesítményét, ami nem tesz mást, csak automatikusan a tőzsdeindexekbe irányítja az ügyfelek pénzét.

Ó, és még valami: ezek az adatok már évek óta nyilvánvalóak, közkézen forognak, az újságok is rendszeresen írnak róla.

Hogyan lehetséges hát akkor, hogy az emberek túlnyomó többsége mindennek ellenére mégis menedzselt befektetési alapokba teszi a pénzét?

Most hagyjuk az „azért mert hülyék” típusú válaszokat, hiszen azzal nem megyünk semmire. Ugyanezt a gondolkodási hibát elköveti orvos, cégvezető, és tudós is.

A válasz az, hogy az igazságot azért nem hiszik el az emberek, mert egész egyszerűen ellentmond a józan észnek. Hiszen a befektetési alapok menedzserei és szakemberei mind kiváló egyetemet végzett, magasan kvalifikált, tapasztalt ember, akik egész napjukat azzal töltik, hogy a megfelelő befektetési lehetőségeket kutassák. Ezzel szemben az index-alapoknál nincs senki a kapitányi hídon, aki irányítaná a befektetéseiket, csupán egy buta computer.

Nagyon nehezen elképzelhető a józan paraszti ész számára, hogy egy buta számítógép jobb döntéseket hoz, mint tucatnyi Harvardi MBA-s elemző. Pedig még ha a tucatnyi Harvardi MBA-s elemző időnként le is győzi a computert, munkájuk olyan sokba kerül, hogy azt levonva a nyereségből lényegében garantált a kevesebb hozam.

Annak a hibának a neve, ami ide vezet, és amit a gondolkodásukban milliók követnek el, az, hogy általánosítás.

Jay Koehler és Molly Mercer, az Arizonai Egyetem professzorai azt vizsgálták, hogy befektetési szakértők hogyan reagálnak a reklámokra. Például, amikor egy alapkezelő azt hirdette, hogy egy bizonyos részvényen 31%-os hozamot ért el, akkor a megkérdezett befektetők elkezdtek sokkal jobban érdeklődni az alapkezelő által birtokolt többi részvény iránt is.

Amikor azonban figyelmeztették őket, hogy az a bizonyos 31%-os eredmény csupán egyetlen részvénynek köszönhető a cég által kezelt tucatnyi részvényből, akkor a befektetők már képesek voltak elkerülni ezt a gondolkodási hibát. Csakhogy mivel a befektetési alapok saját eredményeiket nem azzal kommunikálják, hogy „A csodás hozamok amiket hirdetünk valójában kivételes anomáliák!”, így meg kell tanulnunk saját magunkat figyelmeztetni erre mindahányszor csak szükséges.

Az általánosítás következménye nem mindig látható és érezhető. Képzelj el két embert, Arnoldot és Bobot, akik 1979-ben befektetik a teljes addig félretett pénzüket. Arnold egy átlagosan teljesítő menedzselt alapba teszi a pénzét, míg Bob egy átlagos index alapba. Húsz évvel később mindketten nagyon elégedettek, hiszen a megtakarításaik jelentős mértékben nőttek.

Arnoldé hozzávetőleg 4,2x ér többet, mint amit befizetett, azaz ha mondjuk 100000 dollárt takarított meg, akkor most körülbelül 420000 dollárja van. Ezzel szemben Bob pénze hét és félszer lett több, így az ő 100000 dollárjából 750000 dollár lett!

A sors iróniája azonban az, hogy néhány évben Arnold befektetési alapja szerencsés, így kimagasló eredményt ért el. Ilyenkor az alap dollármilliókat költ hirdetésre (Arnold nyugdíjából is természetesen), hogy szétkürtölje a saját zsenialitását. Az ilyen hirdetések miatt Arnold végig biztonságban érzi magát, míg Bob végig szorong, és azon tűnődik, vajon érdemes lenne-e váltania.

Ezt a hibát – az általánosítást és különböző válfajait – az élet számtalan területén követjük el ösztönösen, vagy épp a „józan paraszti ész” nevében. Azt gondoljuk, ha valaki remek autószerelő, akkor az üzlethez is szuperül ért. Akinek magas az IQ-ja arról feltételezzük, hogy bizonyára nagyon sikeres. Ha valaki kiemelkedően jól főz, hajlamosak vagyunk kiváló embernek gondolni. Karen Dion és társai egy 1990-ben készült – és azóta sokat idézett – kísérletükben megállapították, hogy a vonzó embereket boldogabbnak, sikeresebbnek, kedvesebbnek, és intelligensebbnek is gondoljuk. És persze ezzel párhuzamosan a csúnyákat butábbnak, mogorvábbnak, és így tovább.

Nos, ez mind általánosítás, aminek eredményeképpen az életünk számtalan területén hozunk nap mint nap megalapozatlan döntést. Amikor ruhát vásárolunk, amikor konzervet a hipermarketben, amikor politikusokra szavazunk, amikor orvost választunk, akkor minden alkalommal ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy féligazságok, félinformációk, reklámok alapján döntünk. Ugyanúgy ki vagyunk téve a bizonytalanságnak, vajon jól döntöttünk-e, és persze a hamis magabiztosságnak is.

Azonban igazságtalan lenne az általánosítással szemben, ha nem említeném meg a jó oldalát is. Ugyanis életünk teljesen ellehetetlenülne, ha nem általánosítanánk. Olyan elképesztő mennyiségű döntést kellene meghoznunk nap mint nap, hogy egyszerűen nem maradna időnk élni. A legegyszerűbb fogkrémvásárlás is annyi adatgyűjtéssel járna, ami akár napokat venne el az életünkből. Még azt az útvonalat is nehéz lenne kijelölni, amin egy adott boltba el akarunk jutni.

Különösen fontos ezért, hogy a megszokásaink, a jól bejáratott általánosításaink előrevigyék az életünket, és ne pedig hátráltassák. Tapasztalatom szerint a legjobb, ha időnként rászánunk egy-egy napot, és végiggondoljuk a szokásainkat, az életünkben rendszeresen visszatérő jelenségeket, a rutinjainkat, és igyekszünk azokat úgy átformálni, hogy az álmaink felé segítsenek minket. És itt nagyon fontos, hogy körültekintően gondolkodj! Hiszen mint láthattad, a józan paraszti ész gyakran pont, hogy ellentétes eredményre vezet, mint a szándékod!

A fenti írás a www.szemléletfejlesztés.hu tulajdona.
Köszönet érte!

Kijutni a válságból

Miközben a különböző mérvadó gazdasági újságokban és a különböző nemzetközi fórumokon ősz hajú szakértők azon elmélkednek, hogy vajon véget ért-e már a válság, vagy sem, sajnos nem sokuknak fordul meg a fejében az, hogy rólunk, hétköznapi emberekről is szót ejtsen. Ugyanis a válság egy gazdasági fogalom, ami különböző trendekből kimutatható, de mi emberek nem makrogazdasági adatok vagyunk. Nekünk, hétköznapi embereknek életünk van, amit szeretnénk jól élni.

A válság lélektana
Bevezetésképpen azt érdemes megértenünk, ahogyan az agyunk működik a válsággal kapcsolatban. Daniel Kahneman és Amos Tversky, a Princeton Egyetem és a Stanford Egyetem professzorai 1979-ben kidolgoztak egy leírást az emberi viselkedésre, aminek a kilátáselmélet nevet adták. Munkájukban – amiért 2002-ben Nobel-díjat kaptak – kifejtik, hogy az emberi agy a veszteségeket és a nyereségeket aszimmetrikusan kezeli. Azaz leegyszerűsítve: 10000 forint elvesztése ugyanakkora fájdalommal jár, mint amilyen örömet okoz 25000 forint megnyerése.

Az emberi agy tehát a fájdalomra, veszteségre, veszélyre körülbelül két és félszer erősebben reagál, mint a nyereségre, örömre, pozitív fordulatra. Az agyunk úgy van összerakva, hogy a veszélyre sokkal érzékenyebbek vagyunk, mint bármi másra. Sőt, nem csak arról van szó, hogy „genetikailag pesszimisták” vagyunk, hanem arról, hogy az agyunkban egyenesen van egy veszélyközpont, aminek semmi más feladata nincs, csak a minket fenyegető jelek figyelése.

2004. december 26-án Indonézia közelében bekövetkezett az emberi történelem során valaha feljegyzett harmadik legerősebb földrengés. Egy perccel később egy óriási cunami indult el az indiai óceánon, körülbelül kétszázezer ember életét oltva ki. A szökőár végigsöpört Indonézián, Sri Lankán, Indián, Thaiföldön, és órákkal később elérte Afrika partjait, ahol például még Szomáliában is 300 halálos áldozatot szedett.

A mentőcsoportoknak azonban feltűnt egy különös jelenség: bizonyos primitív bennszülött törzsek valahogy előre megérezték a fenyegető veszélyt, és követve az állatokat magasabb helyekre vonultak – pont időben, hogy megmentsék az életüket.

Hogyan lehetséges ez? Talán a bennszülöttek rendelkeznek valamiféle hatodik érzékkel, amivel a civilizált emberek nem? A Washington Egyetem kutatói tanulmányozva az esetet felfedeztek egy régiót az agyunkban, ami tisztán láthatóan egyfajta veszélyközpontként szolgál. Folyamatosan figyeli a környezetünket, elemzi a körülöttünk zajló események lehetséges következményeit, és jelzéseket bocsát ki, hogy elkerülhessük a veszélyes helyzeteket. Dr. Joshua Brown, a kutatás vezetője szerint erőteljes tudományos bizonyítékok támasztják alá, hogy az agyunkban található Anterior Cingulate Cortex (ACC) nevű terület felel mindezért: ide futnak be az érzékszerveinkből azok a jelek, melyek alapján eldől, veszélynek vagyunk-e kitéve, vagy sem.

Az ember több millió éves evolúciós fejlődés eredményeképpen jött létre, és azért maradhattunk életben ennyi ideig, mert ez az ACC jól működik. Amikor százezer évvel ezelőtt élt ősünk a szeme sarkából észrevette egy levél rezdülését, akkor már azelőtt felismerte annak veszélyét, hogy ott lapul a kardfogú tigris, mielőtt kezdetleges agyával megértette volna az összefüggést. Ha meghallott egy halk neszt, például egy ág reccsenését, akkor már azelőtt felismerte ebből a veszélyt, mielőtt tudatosan képes lett volna feldolgozni a hangot és annak jelentését.

Az ACC-t tehát úgy tudjuk elképzelni, mint egy veszélyt jelző piros lámpát: ha a jelek arra mutatnak, hogy fenyegetés közeledik, a lámpa felkapcsol, ennek hatására a szervezetünk felfokozott állapotba kerül, adrenalin termelődik, és így tovább. Ha a veszély elmúlik, akkor a lámpa lekapcsol, szervezetünk pedig visszaáll a hétköznapi működési rendre.

De mi történik velünk most a XXI. században? A múltban több ezer éven keresztül a fenyegetésről el lehetett dönteni, hogy van, vagy nincs. A piros lámpa vagy égett, vagy nem. Azonban a mai modern társadalomban ez már nincs így!

Ha egyszer meghalljuk a munkahelyünkön a pletykát, hogy átszervezik a céget, akkor a lámpa bekapcsol – majd többé nem kapcsol ki. Hiszen az átszervezés veszélyes lehet ránk nézve, azonban a döntések, szempontok, cégen belüli belső huzavonák legtöbbször olyannyira átláthatatlanok, hogy az ACC soha nem fogja tudni megmondani, mikor múlik el a veszély. Nem fogja tudni „kikapcsolni a piros lámpát”, így testünk stressz állapotban marad.

Ha a házastársunk egy nap késik otthonról, és nem túl meggyőző magyarázatot ad a késésre, akkor egy újabb lámpa kapcsol be – és ez a lámpa is égve marad, hiszen alig van rá esély, hogy megtudjuk az igazat. Ha a híradóban fél füllel meghalljuk, hogy a forint árfolyama ingadozik, akkor ismét felkapcsolódik egy lámpa – és ez sem fog elaludni többé, hiszen csak nagyon kevesen rendelkezünk azzal a közgazdasági felkészültséggel, ami alapján meg tudnánk ítélni, hogy ennek a hírnek milyen hatása van a jövőnkre nézve, és hogy akkor most drágább lesz-e ettől a tej a boltban, vagy sem. Ha az újságban olvasunk egy interjút egy politikussal, aki az adórendszer átalakításáról beszél, akkor ismét csak felkapcsolódik egy piros lámpa, ha meghalljuk a kollégánktól, hogy az egyik autógyár bizonyos modelljeiben hibát találtak, akkor megint felkapcsolódik egy újabb piros lámpa – és ezek a lámpák sajnos szintén nem alszanak ki praktikusan soha többé.

Sőt, a helyzet még ennél is rosszabb. Dr. James Coannak, a Virginia Egyetem pszichológiaprofesszorának egy kísérlet során tavaly sikerült kimutatnia, hogy az agyunk ugyanúgy közvetlen veszélyként érzékeli azokat az eseményeket is, melyek nem minket, hanem a barátainkat, rokonainkat fenyegetik. Azaz ha azt olvassuk egy újságban, hogy tolvajok portyáznak egy olyan környéken, ahol egy barátunk lakik, az éppúgy felkapcsolja bennünk a veszélyt jelző kis piros lámpát, mintha mi magunk laknánk ott.

Összefoglalva tehát arról van szó, hogy az ACC többé nem tudja ellátni a feladatát. A világ annyira összetett és bonyolult lett, hogy többé nem egyértelműen meghatározható, mikor múlik el a baj a fejünk fölül, mikor ment el a kardfogú tigris a barlang elől. Ehelyett az ACC ma már csupán annyit tud, hogy folyamatos stresszben tart minket. Pontosan ezért menekültek meg a bennszülöttek 2004-ben, hiszen számukra egyértelmű volt, amikor felkapcsolódott egy veszélyjelző piros lámpa. A többiek számára azonban ez a jelzés olyan volt, mint amikor 35 már felkapcsolt piros lámpa mellett kigyullad egy 36. lámpa is.

És pontosan ez az, ami miatt a válság nehezen megy ki a fejünkből: agyunk természetes működési folyamata, hogy igyekezne összegyűjteni minden szükséges információt a veszéllyel kapcsolatban. Ahelyett azonban, hogy ez megnyugtatná a kedélyünket, így csak újabb és újabb piros lámpák gyúlnak fel az elménk mélyén. Egyetlen rossz hír, ami erőteljes publicitást kap, az egész társadalmat fogékonyabbá teszi az összes többi rossz hírre. Ebből pedig könnyen elindul egy válság-lavina, és hogy ez a lavina hány éven át tart, az csak attól függ, hogy milyen a hírek összetétele az adott társadalom médiájában, azaz milyen valószínűséggel érnek el minket újabb és újabb negatív hírek.

Akkor most van-e válság, vagy nincs?

A fentiekből világosan láthatod, nem az a legfontosabb kérdés, hogy van-e válság. Az a legfontosabb kérdés, hogy az agyunkban a válság uralkodik-e, vagy pedig a megoldás keresésére való hajlandóság.

Válságok mindig is voltak, mindig is lesznek. Ez elkerülhetetlen, ilyen a világ rendje. Számíthatunk tehát arra, hogy lesznek személyes válságaink, társadalmi válságaink, családi válságaink, barátiak, munkahelyiek, gazdaságiak, egészségügyiek, és mindenféle válságok várnak még ránk, olyanok is, amiket most elképzelni sem tudunk. Azonban az csak rajtunk múlik, hogy a fejünkben ennek hatására hány vészjelző kapcsol be. Minél inkább eluralkodik ugyanis rajtunk a stressz, annál kevésbé leszünk képesek megoldani az aktuális válságot.

Hogyan lehet kiűzni a fejünkből a válságot?
Lance Armstrong, a híres sportoló testében rákot diagnosztizáltak 1996-ban, 25 éves korában. Armstrong a lehető legdurvább kemoterápiát választotta, azaz erős mérgekkel próbálták megölni a szervezetében a rákos sejteket. Az eljárást nem szívesen részletezném, de a napi programja közé tartozott az órákig tartó hányás, amivel a szervezete próbált megszabadulni a bevitt rengeteg méregtől. Végül több hónapnyi küzdelem után Armstrong meggyógyult, így elmesélhette a világnak, hogy a kemoterápián túl mi mindent tett meg a gyógyulásáért.

Először is kidobta az összes újságot. El akarta kerülni, hogy akárcsak egyetlen rossz hír is a szeme elé kerüljön. Azután a televíziókészülékeit átprogramozta úgy, hogy kizárólag csak komédiákat és vicces műsorokat tudjon nézni. Ezen kívül munkatársainak, családtagjainak, barátainak is megtiltotta, hogy rossz híreket mondjanak neki, azokkal az emberekkel pedig, akik természetüknél fogva negatívak, pesszimisták, panaszkodósak voltak, egyszerűen megszüntette a kapcsolatot. Armstrong szembenézett a valósággal, nem akart elmenekülni előle. Azonban azt ösztönösen nem hagyta, hogy a rákkal szemben vívott élethalál-harcában bármi más elvonja a figyelmét. Nem akarta, hogy felesleges piros lámpák gyulladjanak fel benne, tovább gyötörve a kemoterápia mérgeitől végletekig kimerült testét. Ráadásul nem csupán a kemoterápiával terhelte magát: a biciklizést sem hagyta abba egy napra sem, pedig tucatnyi alkalom volt, hogy ájultan esett össze közben. A biciklizés még az egészséges szervezetet is kimeríti, nemhogy a ráktól és kemoterápiától legyengült szervezetet. De Armstrong nem adta fel.

Az első lépés tehát minden válság megoldásában, hogy megfelelő mentális állapotba kerüljünk – vagy ha lehet, akkor már eleve megfelelő mentális állapotban tartsuk magunkat. A válságból való kijutás minden esetben egy küzdelem, és mi emberek elveszítjük a kedvünket, a lelkesedésünket, a motivációnkat a küzdésre, ha nem látjuk értelmét. Márpedig minél több piros lámpa ég a fejünkben, annál kevesebb értelme van küzdeni.

Kíméljük meg magunkat tehát a felesleges stressztől, de ne tegyünk magunkra szemellenzőt. Ha szükséges, váljunk meg a környezetünkben található negatív emberektől – főleg miután már tudjuk, hogy az ő bajaik a mi fejünkben is éppúgy kapcsolgatják a veszélyjelző lámpákat, mint a sajátjukban.

A második lépés pedig a megoldás megkeresése. És itt ezen a ponton érdemes megemlíteni James C. Collinst, a Stanford Egyetem üzleti iskolájának professzorát, ismert menedzsment tanácsadót, aki az előző levél olvasói számára már ismerős lehet. Egyik könyvében Collins azt tanulmányozza, hogyan lehetséges az, hogy bár egyes iparágak folyamatos válságnak vannak kitéve, és mégis: bizonyos cégek nemhogy nem mennek tönkre, hanem egyenesen szárnyalnak? Tucatnyi példát sorakoztat fel, többek között a légiközlekedési ipart, ahol a dereguláció, az olajárrobbanás, a sztrájkok sorozata, a kíméletlen árverseny, a terrortámadások, és még tucatnyi más dolog miatt élnek bizonytalanságban a vállalatok. Sőt, gyakorlatilag nincs olyan év, hogy ne menne csődbe néhány légitársaság. És mindennek ellenére van egy közülük, ami alapítása óta minden évben nyereséges.

Hasonló a helyzet a biztosítóknál, a mikrochipgyártó iparban, és még tucatnyi más területen: mindenhol találni olyan céget, ami a válságok sorozatának hatására ahelyett, hogy csődbe menne, mint a többi rendes vállalat, renitens módon egyfolytában fejlődik.

Collins magyarázata a jelenségre az, hogy ezek a cégek a maguk szűkebb környezetében mind piacvezetők, amit úgy kell elképzelni, mintha egy domb tetején élnének. Egy cég a fejlődése során elkerülhetetlenül kísérletezik új termékekkel és szolgáltatásokkal, ami olyan, mint amikor az emberek elhagyják a dombtetőt és elkezdenek sétálni a domb oldalain mindenféle hasznos dolog után kutatva. Minden alkalommal, amikor válságba került az adott iparág, a többiekkel ellentétben ezek a piacvezetők elkezdtek arra koncentrálni, amiben a legjobbak voltak, és megerősítették azt a tevékenységüket, ami az eredeti sikereiknek a forrása volt. Ezt a műveletet pedig úgy kell elképzelni, mintha a dombon élő emberek hirtelen mindent eldobva visszavonulnának a domb oldalairól a domb tetejére.

A kiút a válságból
Magyarul tehát a „válságtűrő” cégek pontosan ugyanazt tették, mint a bennszülöttek cunami idején: felmenekültek a szökőár elől egy magaslatra, hogy ott vészeljék át a csapást.

Sőt, pontosan ugyanazt csinálták, mint Lance Armstrong: hiszen neki is volt valami, amiben legjobb volt, és a saját egészségügyi válsága alatt is igyekezett annak a csúcsán maradni! Lance Armstrong úgy nyerte meg a rákkal vívott csatáját, hogy nem hagyta, hogy a teste elveszítse az erejét, és tovább sportolt. A „válságtűrő” cégek nem hagyják, hogy elveszítsék a piacvezető pozícióikat, ezért minden erőforrásukat, a legjobb embereiket válság idején a legfontosabb feladatokra állítják rá, még akkor is, ha így komplett üzletágakról kell lemondaniuk.

Láthatod, hogy vannak, akik ösztönösen jól kezelik a válságokat, és vannak, akik megtanulják, hogyan kell jól kezelni – legtöbbször a saját kárukon. Akár így, akár úgy, azok az emberek, akik sikeresen boldogulnak az életben tisztában vannak vele, hogy minden válság azokat söpri el, akik „lent” vannak. Teljesen mindegy, hogy ösztönösen vagy tudatosan, de ők ezért folyamatosan törekednek arra, hogy „fent” legyenek, olyan magasan, ahol nem éri őket el a baj.

Bármilyen válság is ér téged, a legbiztosabban úgy tudsz küzdeni ellene, ha van egy dombod, ami megvéd téged, amire fel tudsz mászni, ha jön az ár. Fontos látnod, hogy neked magadnak kell felmászni. Lehet, hogy a kormány építi neked azt a dombot, lehet, hogy te magad építed magadnak, sőt az is lehet, hogy csak egyszerűen rátalálsz erre a dombra, de akárhogy is van, felmásznod rá neked magadnak kell! Ezért szükséges az, hogy megfelelő mentális állapotban legyél, mert ha jön a cunami, akkor sokan azért nem látják az életmentő dombokat, mert szemüket rettegve a hullámokra szögezik, és nem merik elfordítani róla a tekintetüket.

És hogy honnan lesz dombod? Sok ember tisztában van az erősségeivel, tisztában van a képességeivel, így nem okoz számára nehézséget, hogy megtalálja a maga számára megfelelő dombot, ha elkapja őt egy válság

A fenti írás a http://szemleletfejlesztes.hu/ tulajdona.

Köszönet érte!

Elég szerencsés vagy?

Hétköznapi megfigyelés, hogy vannak szerencsés emberek, és vannak kevésbé szerencsések. De vajon a boldogságban, a karrierben mekkora szerepet játszik a szerencse?

Két ehhez kapcsolódó kutatásról írok ma neked. Az elsőt James C. Collins, a Stanford Egyetem üzleti iskolájának professzora, ismert menedzsment tanácsadó és számtalan üzleti bestseller szerzője végezte el csapatával.

Collins több, mint 5000 amerikai tőzsdei céget vizsgált meg, és arra kereste a választ, miért sikeres az egyik cég, és miért vall kudarcot a másik. Mi a különbség az átlagos és a kiemelkedően sikeres cégek vezetőiben, menedzsereiben? Hogyan lehetséges, hogy vannak vállalatok, melyek 50-60-70 éven keresztül folyamatosan egyre jobbá válnak? Terjedelmes kutatása során sok meglepő dolgot talált, az egyik ilyet úgy nevezte el: „A tükör és az ablak”.

Minden alkalommal, amikor egy kiemelkedően sikeres cégnél jó döntést hoztak, remek eredményt értek el, a vezetők kivétel nélkül a szerencsére, a csapatra és a külső körülményekre mutogattak. Ugyanakkor, ha valami balul sült el, akkor a vezetők felálltak, és kijelentették: a kudarcért ők a hibásak.

Ezt a viselkedést aposztrofálja Collins úgy, mint „tükör és ablak”. Ha a sikert kell megmagyarázni, ezek a nagyon sikeres menedzserek az ablakon kívülre mutogatnak, szerintük pusztán csak szerencséjük volt, jókor voltak jó helyen, jó embereket sodort melléjük az élet, és így tovább. Ugyanakkor ha a kudarc okát kell megtalálni, akkor az egyébként sikeres vezetők előszeretettel mutogatnak a tükörre, jelezve, hogy a hibáért ők a felelősek.

Collins hosszasan vizsgálta, vajon elképzelhető-e az, hogy egy adott cég tucatnyi vezetője akár 5-6 évtizeden keresztül is sorozatosan szerencsés döntéseket hoz? A matematikai esély erre lényegében nulla. Alapos vizsgálatainak köszönhetően azonban azonosította azokat a döntési mechanizmusokat, azt a szemléletet, melyek köszönhetően ezek a cégek sikeresek lettek.

A kutatás eredményeképpen tehát kiderült, hogy a sikeres cégek fejlődése legkevésbé a szerencsének köszönhető. A menedzserek szemlélete és jól átgondolt döntései okozzák a sikert.

Hogy mégis ilyen sokat emlegetik a szerencsét, ennek oka egész egyszerűen az, hogy az ilyen cégek vezetői ennyire szerények. Egyébként ennek a fajta szerénységnek igenis van köze a sikerhez: a szerény vezetők jelenléte elképesztően motiváló hatással van a cég munkatársaira, így azok akár kétszer-háromszor többet is képesek teljesíteni, mint egy átlagos vezető alatt.

Amennyiben lehet hinni egy több tízezer vezetőt érintő vizsgálatnak, úgy tűnik, a karrierben nincs igazán szerepe a szerencsének. Mi a helyzet a magánéletünkkel? A boldogságunkkal?

A hertfordshire-i egyetem néhány kutatója az új évezred hajnalán egy érdekes kísérletbe vágott bele: azt kutatta, vajon mi okozza a szerencsét? Cégekkel ellentétben ők magánembereket vizsgáltak, és azt akarták kideríteni, miért szerencsésebb az egyik ember, és miért olyan szerencsétlen a másik.

A módszer az volt, hogy országszerte hirdetéseket adtak fel minden jelentős lapban, és arra kérték az olvasókat, jelentkezzenek, ha nagyon szerencsésnek, vagy ellenkezőleg: nagyon szerencsétlennek érzik magukat. A kísérletben ily módon több ezer ember vett részt. Az egyetem kutatói mindenkit egyenként értékeltek, és nagy gonddal kiválasztották közülük a négyszáz legszerencsésebbet és a négyszáz legszerencsétlenebbet.

Mindegyiküket órákon át interjúzták, míg végül bebizonyosodott, hogy a szerencsés emberek élete tele van lehetőségekkel, nekik nem volt más dolguk, mint értük nyúlni és megragadni ezeket a lehetőségeket. A szerencsétlenekről pedig kiderült, hogy egy sorscsapás az életük, rendszeresen sújtják őket a kudarcok.

A kutatók ezután arra a kérdésre akartak választ kapni, vajon a szerencsétlen emberek is találkoznak-e azokkal a lehetőségekkel, amikkel a szerencsések, csak épp elsiklanak fölöttük, vagy az ő életükben nincsen egyetlen pozitív momentum sem?

Hogy ezt kiderítsék, a következő kísérletet végeztették el mind a 800 résztvevővel: egy újságot adtak a kezükbe azzal a feladattal, hogy számolják meg a benne lévő fotók számát. A szerencsétlen embereknek átlagosan 3 percébe került megszámolni a képeket az újságban, míg a szerencsések néhány másodperc alatt végeztek.

Hogyan csinálták?

Nos, egyszerűen: az újság második oldalának felét a következő felirat foglalta el öt centi magas betűkkel írva:

HAGYD ABBA A SZÁMOLÁST!
43 KÉP VAN AZ ÚJSÁGBAN!

A szerencsétlen emberek észre sem vették a gigantikus feliratot, mert túlságosan el voltak foglalva képek számolásával, a szerencsések azonban mind kiszúrták.

A kutatók még több kísérletet is elvégeztek, hogy biztosak legyenek az eredményben. Például olyan feladatot adtak a résztvevőknek, hogy menjenek el a büfébe egy kávéért. A folyosóra több helyen is nagy címletű bankjegyeket szórtak. A szerencsések ezeket mind megtalálták, a szerencsétlenek azonban akkor sem vették észre a pénzt, ha kétszer annyit szórtak belőle a padlóra, mint a többieknek.

Még több hasonló kísérletekből a kutatók megállapították, hogy a szerencsétlen emberek nagyrészt attól lesznek szerencsétlenek, hogy minél erősebben figyelnek, annál kevesebbet vesznek észre. Így aztán egy szerencsétlen ember hiába megy el akár egy szórakozóhelyre, túlságosan el van foglalva azzal, hogy keresse mondjuk az „igazit”, és ezzel bizony lecsúszik arról, hogy megismerkedjen egy igazán remek baráttal. Túlságosan el van foglalva azzal, hogy böngéssze az álláshirdetéseket egy bizonyos típusú munka után kutatva, és meg sem látja azt a hirdetést, ami megváltoztathatná az életét. Túlságosan el van foglalva a buszon azzal, hogy a tankönyvet bújja és a vizsgára készüljön, ezért nem hallja, hogy mögötte két tanár pont a vizsgakérdésekről beszélget.

A kutatás szerint a szerencse valójában nem más, mint egyfajta felkészülés a lehetőségek felismerésére és megragadására.

Azonban ha ez egy felkészülés, akkor kell, hogy legyenek gyakorlatok a készüléshez, kell, hogy a szerencse valamiféle módon tréningezhető legyen.

Különös, hogy az angol nyelvben a szerencsére való képességre egyébként létezik is egy szó: serendipity.

A magyarból teljesen hiányzik ez a kifejezés, sőt, a fogalom maga is hiányzik. Ezért magyarul gondolkodni a szerencséről nagyon nehéz ilyen kontextusban, hiába magyarítanánk úgy ezt a szót, hogy „szerendipitás”.

Ennek a fogalomnak a hiánya tetten is érhető a magyar mentalitáson.

A hertfordshirei tudósok tehát belevágtak, és kidolgoztak néhány gyakorlatot a szerencse növelésére, majd önkénteseket toboroztak mind a szerencsés, mind a szerencsétlen résztvevők közül, hogy leteszteljék a gyakorlatokat.

Ami azt illeti, semmilyen ezoterikus dologra nem kell gondolni: a gyakorlatok teljesen átlagos gondolkodásfejlesztő elemekből álltak, amiket a jobb önfejlesztő tréningeken el lehet sajátítani. Ezek tehát a célorientáltságot, a helyes fókuszálásra való képességet fejlesztették, megtanították a résztvevőket különböző relaxációs technikákra, hogy ne legyenek feszültek és görcsösek, hanem képesek legyenek lazítani, megmutatták nekik, hogyan hozzák magukat derűs lelkiállapotba, és így tovább.

Az eredmények drámaiak voltak: az önkéntesek 80%-a számolt be arról, hogy szerencsésebbé vált a gyakorlatok hatására. Különösen az eredetileg szerencsétlenek fejlődtek, de még az alapvetően szerencsés beállítottságúaknál is jelentős volt a változás egyszerűen csak azáltal, hogy tudatosították magukban azt, amit a tréning előttig csupán teljesen öntudatlanul végeztek életükben – a szerencse gyakorlását.

A tudomány mai állása szerint tehát ha fejleszted magad, szerencsésebbé válsz.

A fenti írás a http://szemleletfejlesztes.hu tulajdona.

Köszönet érte!

Akkor most hogyan tovább?

A világ állandóan változik, és Darwin óta tudjuk, hogy nem a legerősebb az, aki túlél, nem a legokosabb, nem a legügyesebb, de nem is a leggazdagabb. Hanem az, aki a legjobban képes alkalmazkodni a változáshoz.

Alkalmazkodni?

Ez általában a viselkedésünk vagy a gondolkodásunk megváltoztatását jelenti. Például másképp osztani be a pénzt, az időnket, mint eddig. Másképpen kommunikálni a számunkra fontos emberekkel, mint eddig. Másképpen tervezni, mint eddig. Másképpen tölteni a szabadidőnket, mint eddig. És így tovább.

Ennek a fajta változásnak – alkalmazkodásnak – van egy nagy akadálya: a józan paraszti ész.

Józan paraszti ésszel ugyanis a szükséges alkalmazkodás jelentős része kivitelezhetetlen.

Miért?

Képzeld el a következő helyzetet: egy barátod dohányzik, és szeretnéd, hogy abbahagyja. Mit teszel?

Kanadában a Torontói Egyetemen elvégezték ezt a kísérletet, és arra jutottak, hogy a emberek 91%-a egyszerűen odament a barátjához, és elmondta neki, hogy a dohányzás nem egészséges. 6% ennél is továbbment, prospektusokat szerzett különböző leszoktató kezelésekről, és egy hegyibeszéd kíséretében átnyújtotta azt az illetőnek. A fennmaradó 3% még ennél is hajlandó volt többet megtenni, ők mindehhez hozzátették ugyanis azt is, hogy „Ha bármiben tudok segíteni öregem, csak szólj.”

A kísérlet során egyetlen egy ember sem szokott le a dohányzásról.

Te melyiket próbáltad már életed során? Mit csináltál akkor, amikor megpróbáltad rávenni a munkatársadat, hogy ne késsen el a munkából? Mit csináltál, amikor arra akartad rávenni a párodat, hogy legyen rendszeretőbb?

A józan paraszti ész azt diktálja, hogy ha változást akarunk elérni, akkor tájékoztatni kell a másik felet arról, hogy a jelenlegi gyakorlata nem célravezető. A legnyilvánvalóbb bizonyítékok ellenére diktálja ezt a józan paraszti eszünk, hiszen a tájékoztatás egyszerűen nem működik – ennek nap mint nap ezer példáját látjuk. És mégis ezzel próbálkozunk minduntalan.

Hát nem hülyeség ez?

Ha változást akarunk elérni akár másokban, akár magunkban, a tájékoztatás nem elég!

Ennek ellenére mégis ezt tesszük.

Dacára a bizonyítékok tömegének, miszerint a beszéd ilyenkor csak falra hányt borsó, továbbra is szent meggyőződésünk, hogy a változás előidézéséhez információra, tájékoztatásra van szükség.

Nos, nem.

Ha az alkalmazkodáshoz, a változáshoz a tájékoztatás elegendő lenne, akkor mindenki karcsú, egészséges, gazdag és boldog lenne. Akkor mindenki jó ízléssel öltözködne, mindenkinek tökéletes párkapcsolata lenne, és nem létezne az a kifejezés egyetlen nyelven sem, hogy „veszekedés”.

De nem ez a helyzet.

És mindez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a józan paraszti ész nem tudja megmondani, hogy mit is kell tenni ilyen helyzetben.

Nem a tudás a kulcs. Nem tájékoztatni, oktatni, informálni kell a másikat vagy saját magunkat, mert csupán attól nem következik be változás.

Az alkalmazkodáshoz, a változáshoz akarat kell! Ilyenkor persze kórusban vágja rá mindenki: „De hát én akarom a változást! Én akarok jobban élni, én akarok jobb párkapcsolatot, én akarok egészséges életet!”

Most figyelj: Ez nem igaz!

Ha fel akarod emelni a karodat, akkor felemeled. Ha nem akarod, akkor nem emeled fel. Így működik az akarat. Ha el akarsz jutni a másik szobába, vagy a másik országba, akkor eljutsz. Ha nem akarsz, akkor pedig nem. Így működik az akarat.

Tehát emberek milliói valójában csak szeretnék akarni a változást – de nem akarják!

Még egyszer leírom: csak szeretnék akarni, de nem akarják.

Ez egy árnyalatnyi különbség, de elképesztően fontos. Ennek az árnyalatnyi különbségnek – aminek a kifejezésére és megértésére ezt a különösen hangzó szóösszetételt kell bevezetni – köszönhető, hogy valaki képes-e alkalmazkodni, vagy sem. Képes-e változtatni a viselkedésén, és ezáltal az életén, vagy sem.

Ez nem szócsavarás, nem valamiféle bűvészkedés a kifejezésekkel. Freud, a világhírű tudós, a pszichoanalízis atyja a következő egyszerű definíciót adta a tudatosra és a tudattalanra: Amit ki tudunk fejezni szavakkal, az tudatos, amit nem tudunk kifejezni szavakkal, az tudattalan.

A legfőbb oka annak, ha valamit nem tudunk szavakkal kifejezni az, hogy nincsenek rá szavaink, kifejezéseink, vagy amik vannak, azok pontatlanok, és nem írják le az élményünket. Gondolj például a szivárványra. Végtelen számú szín alkotja a szivárványt, mégis a hétköznapokban csak hét különböző színről szoktunk beszélni. A műveltebb emberek akár 30 színárnyalatot is fel tudnak sorolni a szivárványból. A festőknek akár 60-70 szavuk is van a különböző színekre. De a szivárvány még ettől is sokkal-sokkal-sokkal több színből áll.

Ahhoz, hogy valamivel tudatosan tudjunk foglalkozni előbb meg kell találni rá a megfelelő szót vagy kifejezést, ami pontosan leírja. Ezért nem működik a józan paraszti ész az élet rengeteg területén, hiszen a nyelv szavai pontatlanok. Ezért szükséges, hogy tisztába kerülj azzal, mikor csap be téged a nyelv, mikor tartja a számodra fontos dolgokat a tudattalan szférájában.

Most, hogy sikerült tudatosítani az akadályt, felmerül a kérdés: Hogyan lehet akarni? Hogyan lehet kilépni a „szeretném akarni”-ból, és valóban akarni?

Ezen a ponton érnek véget a betűk, a könyvek, a beszélgetések. Itt ugyanis a tájékoztatás, az információ, a tudás már nem segít. Akarni úgy lehet megtanulni, ha gyakorlod az akarást. Ha azt mondod magadnak: „Én ezt már nem csak szeretném akarni, hanem tényleg akarom is!”

Egyszerűen fogod megtudni, hogy sikerrel jártál-e: Ha megtetted, akkor akarod. Ha nem tetted meg, akkor még csak szeretnéd akarni.

Egyetlen dolog van, ami ebben előre tud lendíteni téged, ez pedig nem más, mint a motiváció. Meg kell találnod magadban azt a valamit, ami kellőképpen motivál téged. Ami hajt belülről, ami miatt képes vagy akarni korábban felkelni, ami miatt képes vagy akarni gyakorolni, ami miatt képes vagy akarni este egy órával tovább fent maradni.

A fenti írás a http://szemleletfejlesztes.hu/ tulajdona.

Köszönet érte!

Ez is lehet egy első lépés!

B. O. S. S.

Építsd fel a saját sikered!
Főnök!

TE akarsz főnök lenni?
Szereted ha a TE kezedben van az irányítás?

Vagy jobban szereted ha valaki van elöl, aki töri és mutatja az utat, aki megmondja mit kell csinálni, és te szívesen végrehajtod. Akkor nem a tiéd a felelősség az egészért, de tiéd a felelősség az általad elvégzett munkáért.

Azt szokták mondani, ha nem jön szembe a lehetőség veled, akkor teremtsd meg magadnak.
Ez igen elgondolkodtató, hogyan is lehet lehetőséget teremteni.

Egy biztos, ha ülsz a fotelban és várod, hogy azért inkább mégis csak jöjjön el, akkor sehogy.
Azonban ha van egy célod, és folyamatosan arra törekszel, hogy olyan cselekedeteket tegyél, amik a célod felé visznek, akkor már TE teremted a magad lehetőségét. Nem biztos, hogy minden lépésed helyes lesz, de ez nem is baj. Hiszen bármikor lehet tenni kettőt vissza, és lépni egy másik irányba, ha az utólag jobbnak bizonyul.

Ha nem TE osztod be az idődet, ha nem TE irányítod a saját életedet, akkor majd ezt megteszi más. Ezzel csak az lesz a baj, hogy akkor az Ő életét építed, az Ő céljait szolgálod.

Ez igaz akkor is ha alkalmazott vagy, meg akkor is ha nem. Alkalmazottként is legyen saját célod, és ezt akard megvalósítani a saját munkád által. Persze ezen közben itt kénytelen vagy figyelembe venni a cég céljait is, és ezt össze kell fésülnöd a sajátodéval.
DE ez ellentmondás, vagy nehéz?
Ha cég célja teljesül, akkor te egy elismert, megbecsült és megfelelően honorált dolgozó leszel, akinek ezáltal teljesülhetnek a saját céljai. Nem?
Ha nem akkor válts céget!
Ha igen, akkor pedig a cég célja nem volt más, mint egy eszköz, amit jól használtál arra, hogy a saját utadon előrébb juss.

Ebbe fenti leírásba nyugodtan behelyettesítheted a megfelelő elemeket akkor is, ha vállalkozó vagy.

Siker minden egyes lépés, amit az utadon megteszel előre!
Siker az, ha észreveszed, nem jó az irány, és megkeresed és rátérsz a helyes irányra.
Siker az, ha a kudarc után felállsz és tovább mész.
A boldogság és a siker nem az út végén vár, hanem út közben éled meg folyamatosan.

Az út végén két dolog vár.
1. A Cél, amit kitűztél és így elérted.
2. a Cél, amit ezután fogsz kitűzni, és amerre tartasz tovább.

Az élet maga a mozgás.
Ha megállsz meghalsz, mint a cápa, ami kénytelen folyamatosan úszni a vízben, mert csak így jut a szervezete az éltető oxigénhez.

Igen, útközben érdemes néha körülnézni, de csak úgy, hogy közben ne téveszd szem elől a célt. Meg is állhatsz, megpihenhetsz, de tudd, újra elindulni sokkal több energiába kerül, mint lendületben maradni.

A TE életedet nem tudja és nem is fogja más felépíteni!
HA készen kapsz egyet, akkor az nem a TE életed, hanem azé akitől kaptad, kicsit rád alakítva.
Mint egy ruha, ami nem a tiéd, csak átalakítva hordod...

Menj el a szabóhoz, és csináltass egyet magadnak, ha igazán Neked valót és saját stílusút akarsz

Építsd fel a saját sikeredet!

Felnőtt a gyermekem - MIKOR?

Mostanában egyre többen kérdezik tőlem:
"No és gyerek?"
Én mindig mondom a már megszokott választ:
"Fiatal vagyok még"; " Ráérek még"; "Majd annak is lejön az ideje".
Az igazság persze az, hogy bár nem vagyok öreg, de nem is vagyok már huszonéves.

Sokat gondolkoztam azon, hogy tényleg fel kellene adni az évek óta folytatott életstílusomat és nekem is követni a soproni szokást?
Ausztriai munka, jó pénz, igaz nem sokat vagy otthon, mert kora reggel elmész és csak este érsz haza.
A gyerek addigra lehet már épp csak a puszidra vár és alszik.

És mindannyiszor rájövök, hogy az sem egyszerűbb. Sokszor hallom, hogy egyáltalán nem is biztosabb. Persze, amíg van munkahelyed (talán be is jelentenek), addig jó az a 1200-1500 Eur havonta. Forintra váltod, vagy lehet nem is vásárolsz szinte itthon, csak Ausztriában hazafelé, meg hétvégén is.
Neked annál jobb minél rosszabbul megy  a magyar gazdság, mert annál több pénzt kapsz érte itthon.

Én meg szeretek itthon élni, szeretek itthon költeni.
Ez biztosan azért is van, mert nem itt a határ mellett születtem, nem is ismerem annyira hogy hol mit lehet "okosba" jól megvenni.

Amit szeretek viszont és amiért azt mondom, még továbbra is, hogy kitartok és csinálom tovább amit eddig:
Nem hajnalban kelek, hanem akkor amikor elhatározom. Ha egyszer gyerekem lesz, akkor el tudom vinni reggel sétálni, oviba, az iskolába, érte tudok menni, tudok vele játszani, foglalkozni, tanulni, látni fogom az első lépéseit, hallani fogom az első koccanást, amit a fogán tesz a kiskanál, ott leszek vele mikor megtanul úszni az uszodában, ott leszek mikor az első szó elhagyja a szájacsáját...és még sorolhatnám hosszan.
Tedd meg TE is az első lépést!

Nekem ezt is jelenti sok  minden mellett a szabadság.
Persze tudom. Én vállalkozó vagyok, az bizonytalan, mert nincsen havi fix stb.
Kérdezem én! Mi a biztosabb? Egy alkalmazotti munkahelyről származó bér jellegű juttatás, amit addig kapsz, amíg a cégnek szüksége van rád vagy csődbe nem megy, vagy ki nem vonul az országból, vagy meg nem változnak az uniós vagy a nemzeti törvények, politikai, gazdasági irányvonalak és ezért fel nem mondanak neked, vagy egy olyan jövedelem, amit egy felépített rendszerből kapsz, ahol az emberek minden hónapban a szükségleteik alapján megvásárolják a számukra fontos dolgokat törvényektől, rendeletektől, országhatároktól, politikai és gazdasági helyzettől függetlenül.
Tovább megyek: ezt a felépített rendszert odateheted kiegészítésként is a fizetésed mellé, és az úgy meglévő alap biztonságodat, stabilitásodat - ha ebben hiszel - kiegészítheted, megtoldhatod olyan dolgokkal, amit egyébként nem érnél el. És mindezt nagy részben megteheted akár otthonról is, úgy hogy a szeretteid ott vannak körülötted.
Gondolod ez csak életszínvonal emelkedés, luxus dolgok lehetnek? Olyan mint nyaralás (évi legalább egy vagy több), szebb lakás vagy ház, szebb vagy nagyobb autó, vagy két autó a családban, hogy még könnyebb legyen az élet.  

NEM!

Belegondoltál, hogy mennyibe kerül felnevelni a gyermeket? Hogy mennyibe kerül az iskoláztatása, hogy egy igazán jó szakmát, vagy diplomát kapjon? Mennyibe kerül elindítani a gyereket az életben, hogy neki már ne a nulláról kelljen kezdeni?

Meg tudod ezt tenni a jelenlegi lehetőségeid mellet?
Ha igen, akkor minden elismerésem a tiéd, és csak így tovább, ne is olvass itt tovább, és ne hallgass rám, mert TE jól csinálod!

Ha viszont kétségeid vannak afelől, hogy ezt a későbbiekben is könnyedén meg fogod tudni valósítani, akkor érdemes elgondolkodnod.
Akár most is megteheted az első lépést...

Rengeteg megoldás létezik arra, hogy mindent előteremts, amire családodnak szüksége van.
A kérdés csak az, hogy közben ezt mennyire tudod élvezni?
Mennyi időt tudsz velük tölteni?
Látod-e felnőni a gyermekedet, vagy csak ráeszmélsz, hogy hova is tűnt az a húsz év?

Én ezért a stabilitásért, szabadságért, élményekért, csinálom!
Azt akarom, hogy minél több embernek inspirációt és támogatást adjak, akik hasonló dolgokat akarnak a saját életükben.
Azoknak a társaságát keresem, akik bármilyen helyzetben is legyenek most (jó - rossz; szegény - gazdag; elégedetlen - elégedett, egyedülálló - családos; fiatal - idős; tanuló - dolgozó; alkalmazott - vállalkozó), tudják, hogy ennél többet akarnak elérni a  jövőben és ezért tenni is akar MOST.
Most itt a lehetőség, hogy ne halogasd a döntést!

Mindenki a saját életét éli jó esteben, és ez így van jól.
Lehetnek azonban ebben közös pontok, ahol közös erővel még többet lehet elérni.
Én találtam egy ilyen helyet, ahol sok embernek hasonlóak a céljaik, a vágyaik és segítik egymást abban, hogy mindenki elérje a sajátját.
Ha Téged is érdekel ez, keress meg és szívesen megmutatom a részleteket!
Tedd meg itt az első lépést vagy vedd fel velem a  KAPCSOLAT-ot