Miért hiszünk a hazugságoknak?

Miért dőlünk be hazugságnak, félinformációknak, csúsztatásnak? A válasz egyszerű, de nehezen megemészthető. Ezért egy olyan példával vezetem be, ami pár ezer kilométerre esik a mindennapjainktól, így sokkal könnyebb a jelenséget megérteni.

Az Egyesült Államok nyugdíjrendszere kissé másképpen fest, mint amit itthon ismerünk. Ott kizárólag magánnyugdíj létezik, ezért az emberek egész életükön keresztül különböző befektetési alapokba helyezik a megtakarításaikat, hogy legyen nyugdíjuk. Ezekből kétféle van: azok az alapok, melyeknél a befektetések portfolióját komoly szakembergárda állítja össze, valamint azok az alapok, melyek egyszerűen csak a tőzsdei indexekbe fektetnek, anélkül, hogy egyetlen szakembert is alkalmaznának.

David F. Swensen, az ismert befektetési szakértő és bestsellerszerző azt állítja, hogy bizonyítékok elsöprő erejű sora támasztja alá, hogy a tőzsdei indexeket követő befektetési alapok sokkal jobban teljesítenek, mint a szakembergárdák által kezelt alapok. Ugyanakkor az embereknek csak elenyésző része választja az index alapokat, döntő többségük a menedzselt alapokban bízik. Pedig a számok sokkolóak.

Pénzügyi kutatók egy csoportja megvizsgálta 203 befektetési alap eredményét 1979 és 1998 között. A 203-ból 195 alulmúlta a legegyszerűbb 500-as tőzsdeindexbe fektető alapot. Méghozzá nem is kevéssel: éves szinten a deficit átlagosan 5,1% volt. Csupáncsak 8 volt képes arra, hogy jobb hozamokat érjen el, ugyanakkor ez is csak technikailag igaz, mivel ezt a profitot jelentős mértékben csökkentette a menedzserek és a szakemberek költsége.

Magyarul: a pénzügyi világ legokosabb és legjobban fizetett szakemberei képtelenek meghaladni egy egyszerű, sarokba állított computer teljesítményét, ami nem tesz mást, csak automatikusan a tőzsdeindexekbe irányítja az ügyfelek pénzét.

Ó, és még valami: ezek az adatok már évek óta nyilvánvalóak, közkézen forognak, az újságok is rendszeresen írnak róla.

Hogyan lehetséges hát akkor, hogy az emberek túlnyomó többsége mindennek ellenére mégis menedzselt befektetési alapokba teszi a pénzét?

Most hagyjuk az „azért mert hülyék” típusú válaszokat, hiszen azzal nem megyünk semmire. Ugyanezt a gondolkodási hibát elköveti orvos, cégvezető, és tudós is.

A válasz az, hogy az igazságot azért nem hiszik el az emberek, mert egész egyszerűen ellentmond a józan észnek. Hiszen a befektetési alapok menedzserei és szakemberei mind kiváló egyetemet végzett, magasan kvalifikált, tapasztalt ember, akik egész napjukat azzal töltik, hogy a megfelelő befektetési lehetőségeket kutassák. Ezzel szemben az index-alapoknál nincs senki a kapitányi hídon, aki irányítaná a befektetéseiket, csupán egy buta computer.

Nagyon nehezen elképzelhető a józan paraszti ész számára, hogy egy buta számítógép jobb döntéseket hoz, mint tucatnyi Harvardi MBA-s elemző. Pedig még ha a tucatnyi Harvardi MBA-s elemző időnként le is győzi a computert, munkájuk olyan sokba kerül, hogy azt levonva a nyereségből lényegében garantált a kevesebb hozam.

Annak a hibának a neve, ami ide vezet, és amit a gondolkodásukban milliók követnek el, az, hogy általánosítás.

Jay Koehler és Molly Mercer, az Arizonai Egyetem professzorai azt vizsgálták, hogy befektetési szakértők hogyan reagálnak a reklámokra. Például, amikor egy alapkezelő azt hirdette, hogy egy bizonyos részvényen 31%-os hozamot ért el, akkor a megkérdezett befektetők elkezdtek sokkal jobban érdeklődni az alapkezelő által birtokolt többi részvény iránt is.

Amikor azonban figyelmeztették őket, hogy az a bizonyos 31%-os eredmény csupán egyetlen részvénynek köszönhető a cég által kezelt tucatnyi részvényből, akkor a befektetők már képesek voltak elkerülni ezt a gondolkodási hibát. Csakhogy mivel a befektetési alapok saját eredményeiket nem azzal kommunikálják, hogy „A csodás hozamok amiket hirdetünk valójában kivételes anomáliák!”, így meg kell tanulnunk saját magunkat figyelmeztetni erre mindahányszor csak szükséges.

Az általánosítás következménye nem mindig látható és érezhető. Képzelj el két embert, Arnoldot és Bobot, akik 1979-ben befektetik a teljes addig félretett pénzüket. Arnold egy átlagosan teljesítő menedzselt alapba teszi a pénzét, míg Bob egy átlagos index alapba. Húsz évvel később mindketten nagyon elégedettek, hiszen a megtakarításaik jelentős mértékben nőttek.

Arnoldé hozzávetőleg 4,2x ér többet, mint amit befizetett, azaz ha mondjuk 100000 dollárt takarított meg, akkor most körülbelül 420000 dollárja van. Ezzel szemben Bob pénze hét és félszer lett több, így az ő 100000 dollárjából 750000 dollár lett!

A sors iróniája azonban az, hogy néhány évben Arnold befektetési alapja szerencsés, így kimagasló eredményt ért el. Ilyenkor az alap dollármilliókat költ hirdetésre (Arnold nyugdíjából is természetesen), hogy szétkürtölje a saját zsenialitását. Az ilyen hirdetések miatt Arnold végig biztonságban érzi magát, míg Bob végig szorong, és azon tűnődik, vajon érdemes lenne-e váltania.

Ezt a hibát – az általánosítást és különböző válfajait – az élet számtalan területén követjük el ösztönösen, vagy épp a „józan paraszti ész” nevében. Azt gondoljuk, ha valaki remek autószerelő, akkor az üzlethez is szuperül ért. Akinek magas az IQ-ja arról feltételezzük, hogy bizonyára nagyon sikeres. Ha valaki kiemelkedően jól főz, hajlamosak vagyunk kiváló embernek gondolni. Karen Dion és társai egy 1990-ben készült – és azóta sokat idézett – kísérletükben megállapították, hogy a vonzó embereket boldogabbnak, sikeresebbnek, kedvesebbnek, és intelligensebbnek is gondoljuk. És persze ezzel párhuzamosan a csúnyákat butábbnak, mogorvábbnak, és így tovább.

Nos, ez mind általánosítás, aminek eredményeképpen az életünk számtalan területén hozunk nap mint nap megalapozatlan döntést. Amikor ruhát vásárolunk, amikor konzervet a hipermarketben, amikor politikusokra szavazunk, amikor orvost választunk, akkor minden alkalommal ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy féligazságok, félinformációk, reklámok alapján döntünk. Ugyanúgy ki vagyunk téve a bizonytalanságnak, vajon jól döntöttünk-e, és persze a hamis magabiztosságnak is.

Azonban igazságtalan lenne az általánosítással szemben, ha nem említeném meg a jó oldalát is. Ugyanis életünk teljesen ellehetetlenülne, ha nem általánosítanánk. Olyan elképesztő mennyiségű döntést kellene meghoznunk nap mint nap, hogy egyszerűen nem maradna időnk élni. A legegyszerűbb fogkrémvásárlás is annyi adatgyűjtéssel járna, ami akár napokat venne el az életünkből. Még azt az útvonalat is nehéz lenne kijelölni, amin egy adott boltba el akarunk jutni.

Különösen fontos ezért, hogy a megszokásaink, a jól bejáratott általánosításaink előrevigyék az életünket, és ne pedig hátráltassák. Tapasztalatom szerint a legjobb, ha időnként rászánunk egy-egy napot, és végiggondoljuk a szokásainkat, az életünkben rendszeresen visszatérő jelenségeket, a rutinjainkat, és igyekszünk azokat úgy átformálni, hogy az álmaink felé segítsenek minket. És itt nagyon fontos, hogy körültekintően gondolkodj! Hiszen mint láthattad, a józan paraszti ész gyakran pont, hogy ellentétes eredményre vezet, mint a szándékod!

A fenti írás a www.szemléletfejlesztés.hu tulajdona.
Köszönet érte!