Miközben a különböző mérvadó gazdasági újságokban és a különböző nemzetközi fórumokon ősz hajú szakértők azon elmélkednek, hogy vajon véget ért-e már a válság, vagy sem, sajnos nem sokuknak fordul meg a fejében az, hogy rólunk, hétköznapi emberekről is szót ejtsen. Ugyanis a válság egy gazdasági fogalom, ami különböző trendekből kimutatható, de mi emberek nem makrogazdasági adatok vagyunk. Nekünk, hétköznapi embereknek életünk van, amit szeretnénk jól élni.
A válság lélektana
Bevezetésképpen azt érdemes megértenünk, ahogyan az agyunk működik a válsággal kapcsolatban. Daniel Kahneman és Amos Tversky, a Princeton Egyetem és a Stanford Egyetem professzorai 1979-ben kidolgoztak egy leírást az emberi viselkedésre, aminek a kilátáselmélet nevet adták. Munkájukban – amiért 2002-ben Nobel-díjat kaptak – kifejtik, hogy az emberi agy a veszteségeket és a nyereségeket aszimmetrikusan kezeli. Azaz leegyszerűsítve: 10000 forint elvesztése ugyanakkora fájdalommal jár, mint amilyen örömet okoz 25000 forint megnyerése.
Az emberi agy tehát a fájdalomra, veszteségre, veszélyre körülbelül két és félszer erősebben reagál, mint a nyereségre, örömre, pozitív fordulatra. Az agyunk úgy van összerakva, hogy a veszélyre sokkal érzékenyebbek vagyunk, mint bármi másra. Sőt, nem csak arról van szó, hogy „genetikailag pesszimisták” vagyunk, hanem arról, hogy az agyunkban egyenesen van egy veszélyközpont, aminek semmi más feladata nincs, csak a minket fenyegető jelek figyelése.
2004. december 26-án Indonézia közelében bekövetkezett az emberi történelem során valaha feljegyzett harmadik legerősebb földrengés. Egy perccel később egy óriási cunami indult el az indiai óceánon, körülbelül kétszázezer ember életét oltva ki. A szökőár végigsöpört Indonézián, Sri Lankán, Indián, Thaiföldön, és órákkal később elérte Afrika partjait, ahol például még Szomáliában is 300 halálos áldozatot szedett.
A mentőcsoportoknak azonban feltűnt egy különös jelenség: bizonyos primitív bennszülött törzsek valahogy előre megérezték a fenyegető veszélyt, és követve az állatokat magasabb helyekre vonultak – pont időben, hogy megmentsék az életüket.
Hogyan lehetséges ez? Talán a bennszülöttek rendelkeznek valamiféle hatodik érzékkel, amivel a civilizált emberek nem? A Washington Egyetem kutatói tanulmányozva az esetet felfedeztek egy régiót az agyunkban, ami tisztán láthatóan egyfajta veszélyközpontként szolgál. Folyamatosan figyeli a környezetünket, elemzi a körülöttünk zajló események lehetséges következményeit, és jelzéseket bocsát ki, hogy elkerülhessük a veszélyes helyzeteket. Dr. Joshua Brown, a kutatás vezetője szerint erőteljes tudományos bizonyítékok támasztják alá, hogy az agyunkban található Anterior Cingulate Cortex (ACC) nevű terület felel mindezért: ide futnak be az érzékszerveinkből azok a jelek, melyek alapján eldől, veszélynek vagyunk-e kitéve, vagy sem.
Az ember több millió éves evolúciós fejlődés eredményeképpen jött létre, és azért maradhattunk életben ennyi ideig, mert ez az ACC jól működik. Amikor százezer évvel ezelőtt élt ősünk a szeme sarkából észrevette egy levél rezdülését, akkor már azelőtt felismerte annak veszélyét, hogy ott lapul a kardfogú tigris, mielőtt kezdetleges agyával megértette volna az összefüggést. Ha meghallott egy halk neszt, például egy ág reccsenését, akkor már azelőtt felismerte ebből a veszélyt, mielőtt tudatosan képes lett volna feldolgozni a hangot és annak jelentését.
Az ACC-t tehát úgy tudjuk elképzelni, m
int egy veszélyt jelző piros lámpát: ha a jelek arra mutatnak, hogy fenyegetés közeledik, a lámpa felkapcsol, ennek hatására a szervezetünk felfokozott állapotba kerül, adrenalin termelődik, és így tovább. Ha a veszély elmúlik, akkor a lámpa lekapcsol, szervezetünk pedig visszaáll a hétköznapi működési rendre.
De mi történik velünk most a XXI. században? A múltban több ezer éven keresztül a fenyegetésről el lehetett dönteni, hogy van, vagy nincs. A piros lámpa vagy égett, vagy nem. Azonban a mai modern társadalomban ez már nincs így!
Ha egyszer meghalljuk a munkahelyünkön a pletykát, hogy átszervezik a céget, akkor a lámpa bekapcsol – majd többé nem kapcsol ki. Hiszen az átszervezés veszélyes lehet ránk nézve, azonban a döntések, szempontok, cégen belüli belső huzavonák legtöbbször olyannyira átláthatatlanok, hogy az ACC soha nem fogja tudni megmondani, mikor múlik el a veszély. Nem fogja tudni „kikapcsolni a piros lámpát”, így testünk stressz állapotban marad.
Ha a házastársunk egy nap késik otthonról, és nem túl meggyőző magyarázatot ad a késésre, akkor egy újabb lámpa kapcsol be – és ez a lámpa is égve marad, hiszen alig van rá esély, hogy megtudjuk az igazat. Ha a híradóban fél füllel meghalljuk, hogy a forint árfolyama ingadozik, akkor ismét felkapcsolódik egy lámpa – és ez sem fog elaludni többé, hiszen csak nagyon kevesen rendelkezünk azzal a közgazdasági felkészültséggel, ami alapján meg tudnánk ítélni, hogy ennek a hírnek milyen hatása van a jövőnkre nézve, és hogy akkor most drágább lesz-e ettől a tej a boltban, vagy sem. Ha az újságban olvasunk egy interjút egy politikussal, aki az adórendszer átalakításáról beszél, akkor ismét csak felkapcsolódik egy piros lámpa, ha meghalljuk a kollégánktól, hogy az egyik autógyár bizonyos modelljeiben hibát találtak, akkor megint felkapcsolódik egy újabb piros lámpa – és ezek a lámpák sajnos szintén nem alszanak ki praktikusan soha többé.
Sőt, a helyzet még ennél is rosszabb. Dr. James Coannak, a Virginia Egyetem pszichológiaprofesszorának egy kísérlet során tavaly sikerült kimutatnia, hogy az agyunk ugyanúgy közvetlen veszélyként érzékeli azokat az eseményeket is, melyek nem minket, hanem a barátainkat, rokonainkat fenyegetik. Azaz ha azt olvassuk egy újságban, hogy tolvajok portyáznak egy olyan környéken, ahol egy barátunk lakik, az éppúgy felkapcsolja bennünk a veszélyt jelző kis piros lámpát, mintha mi magunk laknánk ott.
Összefoglalva tehát arról van szó, hogy az ACC többé nem tudja ellátni a feladatát. A világ annyira összetett és bonyolult lett, hogy többé nem egyértelműen meghatározható, mikor múlik el a baj a fejünk fölül, mikor ment el a kardfogú tigris a barlang elől. Ehelyett az ACC ma már csupán annyit tud, hogy folyamatos stresszben tart minket. Pontosan ezért menekültek meg a bennszülöttek 2004-ben, hiszen számukra egyértelmű volt, amikor felkapcsolódott egy veszélyjelző piros lámpa. A többiek számára azonban ez a jelzés olyan volt, mint amikor 35 már felkapcsolt piros lámpa mellett kigyullad egy 36. lámpa is.
És pontosan ez az, ami miatt a válság nehezen megy ki a fejünkből: agyunk természetes működési folyamata, hogy igyekezne összegyűjteni minden szükséges információt a veszéllyel kapcsolatban. Ahelyett azonban, hogy ez megnyugtatná a kedélyünket, így csak újabb és újabb piros lámpák gyúlnak fel az elménk mélyén. Egyetlen rossz hír, ami erőteljes publicitást kap, az egész társadalmat fogékonyabbá teszi az összes többi rossz hírre. Ebből pedig könnyen elindul egy válság-lavina, és hogy ez a lavina hány éven át tart, az csak attól függ, hogy milyen a hírek összetétele az adott társadalom médiájában, azaz milyen valószínűséggel érnek el minket újabb és újabb negatív hírek.
Akkor most van-e válság, vagy nincs?
A fentiekből világosan láthatod, nem az a legfontosabb kérdés, hogy van-e válság. Az a legfontosabb kérdés, hogy az agyunkban a válság uralkodik-e, vagy pedig a megoldás keresésére való hajlandóság.
Válságok mindig is voltak, mindig is lesznek. Ez elkerülhetetlen, ilyen a világ rendje. Számíthatunk tehát arra, hogy lesznek személyes válságaink, társadalmi válságaink, családi válságaink, barátiak, munkahelyiek, gazdaságiak, egészségügyiek, és mindenféle válságok várnak még ránk, olyanok is, amiket most elképzelni sem tudunk. Azonban az csak rajtunk múlik, hogy a fejünkben ennek hatására hány vészjelző kapcsol be. Minél inkább eluralkodik ugyanis rajtunk a stressz, annál kevésbé leszünk képesek megoldani az aktuális válságot.
Hogyan lehet kiűzni a fejünkből a válságot?
Lance Armstrong, a híres sportoló testében rákot diagnosztizáltak 1996-ban, 25 éves korában. Armstrong a lehető legdurvább kemoterápiát választotta, azaz erős mérgekkel próbálták megölni a szervezetében a rákos sejteket. Az eljárást nem szívesen részletezném, de a napi programja közé tartozott az órákig tartó hányás, amivel a szervezete próbált megszabadulni a bevitt rengeteg méregtől. Végül több hónapnyi küzdelem után Armstrong meggyógyult, így elmesélhette a világnak, hogy a kemoterápián túl mi mindent tett meg a gyógyulásáért.
Először is kidobta az összes újságot. El akarta kerülni, hogy akárcsak egyetlen rossz hír is a szeme elé kerüljön. Azután a televíziókészülékeit átprogramozta úgy, hogy kizárólag csak komédiákat és vicces műsorokat tudjon nézni. Ezen kívül munkatársainak, családtagjainak, barátainak is megtiltotta, hogy rossz híreket mondjanak neki, azokkal az emberekkel pedig, akik természetüknél fogva negatívak, pesszimisták, panaszkodósak voltak, egyszerűen megszüntette a kapcsolatot. Armstrong szembenézett a valósággal, nem akart elmenekülni előle. Azonban azt ösztönösen nem hagyta, hogy a rákkal szemben vívott élethalál-harcában bármi más elvonja a figyelmét. Nem akarta, hogy felesleges piros lámpák gyulladjanak fel benne, tovább gyötörve a kemoterápia mérgeitől végletekig kimerült testét. Ráadásul nem csupán a kemoterápiával terhelte magát: a biciklizést sem hagyta abba egy napra sem, pedig tucatnyi alkalom volt, hogy ájultan esett össze közben. A biciklizés még az egészséges szervezetet is kimeríti, nemhogy a ráktól és kemoterápiától legyengült szervezetet. De Armstrong nem adta fel.
Az első lépés tehát minden válság megoldásában, hogy megfelelő mentális állapotba kerüljünk – vagy ha lehet, akkor már eleve megfelelő mentális állapotban tartsuk magunkat. A válságból való kijutás minden esetben egy küzdelem, és mi emberek elveszítjük a kedvünket, a lelkesedésünket, a motivációnkat a küzdésre, ha nem látjuk értelmét. Márpedig minél több piros lámpa ég a fejünkben, annál kevesebb értelme van küzdeni.
Kíméljük meg magunkat tehát a felesleges stressztől, de ne tegyünk magunkra szemellenzőt. Ha szükséges, váljunk meg a környezetünkben található negatív emberektől – főleg miután már tudjuk, hogy az ő bajaik a mi fejünkben is éppúgy kapcsolgatják a veszélyjelző lámpákat, mint a sajátjukban.
A második lépés pedig a megoldás megkeresése. És itt ezen a ponton érdemes megemlíteni James C. Collinst, a Stanford Egyetem üzleti iskolájának professzorát, ismert menedzsment tanácsadót, aki az előző levél olvasói számára már ismerős lehet. Egyik könyvében Collins azt tanulmányozza, hogyan lehetséges az, hogy bár egyes iparágak folyamatos válságnak vannak kitéve, és mégis: bizonyos cégek nemhogy nem mennek tönkre, hanem egyenesen szárnyalnak? Tucatnyi példát sorakoztat fel, többek között a légiközlekedési ipart, ahol a dereguláció, az olajárrobbanás, a sztrájkok sorozata, a kíméletlen árverseny, a terrortámadások, és még tucatnyi más dolog miatt élnek bizonytalanságban a vállalatok. Sőt, gyakorlatilag nincs olyan év, hogy ne menne csődbe néhány légitársaság. És mindennek ellenére van egy közülük, ami alapítása óta minden évben nyereséges.
Hasonló a helyzet a biztosítóknál, a mikrochipgyártó iparban, és még tucatnyi más területen: mindenhol találni olyan céget, ami a válságok sorozatának hatására ahelyett, hogy csődbe menne, mint a többi rendes vállalat, renitens módon egyfolytában fejlődik.
Collins magyarázata a jelenségre az, hogy ezek a cégek a maguk szűkebb környezetében mind piacvezetők, amit úgy kell elképzelni, mintha egy domb tetején élnének. Egy cég a fejlődése során elkerülhetetlenül kísérletezik új termékekkel és szolgáltatásokkal, ami olyan, mint amikor az emberek elhagyják a dombtetőt és elkezdenek sétálni a domb oldalain mindenféle hasznos dolog után kutatva. Minden alkalommal, amikor válságba került az adott iparág, a többiekkel ellentétben ezek a piacvezetők elkezdtek arra koncentrálni, amiben a legjobbak voltak, és megerősítették azt a tevékenységüket, ami az eredeti sikereiknek a forrása volt. Ezt a műveletet pedig úgy kell elképzelni, mintha a dombon élő emberek hirtelen mindent eldobva visszavonulnának a domb oldalairól a domb tetejére.
A kiút a válságból
Magyarul tehát a „válságtűrő” cégek pontosan ugyanazt tették, mint a bennszülöttek cunami idején: felmenekültek a szökőár elől egy magaslatra, hogy ott vészeljék át a csapást.
Sőt, pontosan ugyanazt csinálták, mint Lance Armstrong: hiszen neki is volt valami, amiben legjobb volt, és a saját egészségügyi válsága alatt is igyekezett annak a csúcsán maradni! Lance Armstrong úgy nyerte meg a rákkal vívott csatáját, hogy nem hagyta, hogy a teste elveszítse az erejét, és tovább sportolt. A „válságtűrő” cégek nem hagyják, hogy elveszítsék a piacvezető pozícióikat, ezért minden erőforrásukat, a legjobb embereiket válság idején a legfontosabb feladatokra állítják rá, még akkor is, ha így komplett üzletágakról kell lemondaniuk.
Láthatod, hogy vannak, akik ösztönösen jól kezelik a válságokat, és vannak, akik megtanulják, hogyan kell jól kezelni – legtöbbször a saját kárukon. Akár így, akár úgy, azok az emberek, akik sikeresen boldogulnak az életben tisztában vannak vele, hogy minden válság azokat söpri el, akik „lent” vannak. Teljesen mindegy, hogy ösztönösen vagy tudatosan, de ők ezért folyamatosan törekednek arra, hogy „fent” legyenek, olyan magasan, ahol nem éri őket el a baj.
Bármilyen válság is ér téged, a legbiztosabban úgy tudsz küzdeni ellene, ha van egy dombod, ami megvéd téged, amire fel tudsz mászni, ha jön az ár. Fontos látnod, hogy neked magadnak kell felmászni. Lehet, hogy a kormány építi neked azt a dombot, lehet, hogy te magad építed magadnak, sőt az is lehet, hogy csak egyszerűen rátalálsz erre a dombra, de akárhogy is van, felmásznod rá neked magadnak kell! Ezért szükséges az, hogy megfelelő mentális állapotban legyél, mert ha jön a cunami, akkor sokan azért nem látják az életmentő dombokat, mert szemüket rettegve a hullámokra szögezik, és nem merik elfordítani róla a tekintetüket.
És hogy honnan lesz dombod? Sok ember tisztában van az erősségeivel, tisztában van a képességeivel, így nem okoz számára nehézséget, hogy megtalálja a maga számára megfelelő dombot, ha elkapja őt egy válság
A fenti írás a http://szemleletfejlesztes.hu/ tulajdona.
Köszönet érte!
Az Egyesült Államok nyugdíjrendszere kissé másképpen fest, mint amit itthon ismerünk. Ott kizárólag magánnyugdíj létezik, ezért az emberek egész életükön keresztül különböző befektetési alapokba helyezik a megtakarításaikat, hogy legyen nyugdíjuk. Ezekből kétféle van: azok az alapok, melyeknél a befektetések portfolióját komoly szakembergárda állítja össze, valamint azok az alapok, melyek egyszerűen csak a tőzsdei indexekbe fektetnek, anélkül, hogy egyetlen szakembert is alkalmaznának.
Különösen fontos ezért, hogy a megszokásaink, a jól bejáratott általánosításaink előrevigyék az életünket, és ne pedig hátráltassák. Tapasztalatom szerint a legjobb, ha időnként rászánunk egy-egy napot, és végiggondoljuk a szokásainkat, az életünkben rendszeresen visszatérő jelenségeket, a rutinjainkat, és igyekszünk azokat úgy átformálni, hogy az álmaink felé segítsenek minket. És itt nagyon fontos, hogy körültekintően gondolkodj! Hiszen mint láthattad, a józan paraszti ész gyakran pont, hogy ellentétes eredményre vezet, mint a szándékod!
