Mese az elengedésről

Mese az elengedésről a boldog új évhez:

"Egyszer egy ember elindult, hogy megmásszon egy hegyet. Nem volt könnyű dolga, mert azon a vidéken jókora hó esett. Az éjszakát menedékházban töltötte, és amikor reggel felébredt, hó borította az egész hegyet, jócskán megnehezítette a mászást.

Mivel nem akaródzott visszafordulnia, minden erejét és bátorságát megfeszítve továbbment, egyre feljebb kapaszkodva a meredek hegyoldalon. Míg egyszerre, talán, mert elszámította magát, talán mert valóban nagyon nehéz dolga volt, kiszakadt a sziklába erősített kampó, és nem tartotta meg a biztosítókötelét. A hegymászó zuhanni kezdett lefelé a hegyről, és estében, nagy hózuhatag kíséretében hozzá-hozzácsapódott a sziklákhoz.

Lepergett előtte az egész élete, és ahogy behunyt szemmel felkészült a legrosszabbra, érezte, hogy egy kötél ér az arcához. Ösztönös mozdulattal megragadta a kötelet. Lehet, hogy a vége fennakadt valamiben... és ha így van, kibírhatja az erős rántást, és megállíthatja a zuhanását.

Felnézett, de csak a kavargó, lefelé zúduló havat látta. A végeérhetetlen, gyors zuhanás minden másodperce egy évszázadnak tűnt. Aztán a kötél hirtelen nagyon rándult, és megtartotta. A hegymászó nem látott semmit, de tudta, hogy egyelőre megmenekült. Zuhogott a hó, ő pedig csüngött a kötélen; rettenetesen fázott, de görcsösen kapaszkodott a kötélbe, amely megakadályozta, hogy halálra zúzza magát a hegyek közt tátongó szakadék mélyén.

Megpróbált körülnézni, de semmit sem látott. Kiáltott néhányszor, de tudta, hogy senki sem hallhatja meg. Nagyon kevés esélye volt a megmenekülésre, még ha észreveszik is, hogy nyoma veszett, senki sem merészkedik utána, amíg el nem áll a havazás, és még akkor sem tudhatják, hogy a szakadék fölött függ.

Tudta, hogy nyomban tennie kell valamit, különben ott leli halálát. De mit tegyen?

Először arra gondolt, hogy felmászik a kötélen, és megpróbál visszajutni a menedékházhoz, de azonnal be is látta, hogy ez lehetetlen. Egyszer csak hangot hallott. Egy belső hang azt mondta, "engedd el a kötelet". Talán Isten szólt hozzá, talán a tudat alatti bölcsesség, de az is lehet, hogy valami ártó szellem, vagy talán hallucinált. És a hang egyre csak ismételgette: "engedd el... engedd el a kötelet".

Azt hitte, ha elengedi, nyomban szörnyet hal. Igaz, hogy úgy véget vethet a szenvedésének. Megkísértette a gondolat, hogy inkább a halált választja, de erre nyomban még szorosabban markolta a kötelet. A hang azonban tovább biztatta: "engedd el", "ne szenvedj tovább", "feleslegesen tűröd a fájdalmat, engedd el". De ő egyre görcsösebben kapaszkodott, és eltökélte, hogy nincs az a hang, amelynek engedelmeskedve elengedné a kötelet, amely minden kétséget kizáróan megmentette az életét.

A küzdelem órákig folytatódott, de a hegymászó nem volt képes elengedni azt, amiről azt hitte, az egyetlen esélye az életben maradásra.

A történet vége úgy szól, hogy másnap reggel a mentőosztag talált rá a félholt alpinistára. Már alig volt benne élet. Ha néhány perccel később akadnak rá, megfagyott volna, abszurd módon csüngve a kötélen - alig egy méterrel a föld felett.

Az élet néha azon múlik, hogy elengedjük-e azt, ami valaha megmentett bennünket. Elengedjük-e azokat a dolgokat, amelyekhez görcsösen ragaszkodunk, mert azt hisszük, hogy rajtuk múlik a menekvésünk a zuhanásból.

Mindnyájan hajlamosak vagyunk ragaszkodni elképzelésekhez, személyekhez és élményekhez. Kapaszkodunk a kötelékeinkbe, tereinkbe, az ismert helyekbe, abba a meggyőződésbe, hogy csakis ez menthet meg bennünket.

Noha ösztönösen rájövünk, hogy a ragaszkodás a halálhoz vezet, nem tudunk elszakadni attól, ami már nem működik, ami már nem létezik, mert rettegünk elengedésünk elképzelt következményeitől."

Jorge Bucay